Szerette Gellértet a nyugalmáért, ami olyan volt, mint egy biztonságos kikötő a viharos tengeren. Szerette azért, ahogy a kávét itta: mindig két kézzel fogta a bögrét, mintha fázna, még a legnagyobb kánikulában is.

Hanna akkor értette meg, hogy a szeretet nem jutalom a jó teljesítményért, hanem egy ajándék, amit pont azért kapunk, mert vagyunk valakik – valakik, akiknek a tökéletlensége valaki más számára a legszebb dallam.

Hanna viszont azért szerette Gellértet, mert a férfi sosem javította ki őt. Hanna világában mindenki a tökéletességet hajtotta – a tanárai, a kritikusok, még a saját szülei is. Gellért volt az egyetlen, aki, amikor Hanna elrontott egy akkordot a próbán és dühösen lecsapta a zongorafedelet, csak annyit mondott:– Ebben a hamis hangban több élet volt, mint az egész előző tételben.

Egy este, egy sikeres fellépés után a budai vár oldalában sétáltak. Hanna megállt, és megkérdezte:– Miért én? Annyi tehetségesebb és szebb ember van nálam.

Ő azért a pillanatért szerette, ami minden koncerten csak egyszer fordult elő. Hanna a legnehezebb részeknél, amikor a koncentrációja a csúcson volt, akaratlanul is beharapta az alsó ajkát, és a bal szemöldöke aprót rándult. Ez volt az a pillanat, amikor Hanna már nem a kottának játszott, hanem a lelkének. Ez volt az a „valami”, ami Gellért számára az egész nőt jelentette: a törékeny ember az elszánt művész mögött.

Ez egy történet arról, hogy néha pont azokat a hibákat szeretjük a legjobban, amiket mások észre sem vesznek. A tökéletlen dallam

Gellért elmosolyodott, és megigazította Hanna sálját.– Nem a tehetségedet szeretem, Hanna. Azt tisztelik az emberek. Én azt a kis ráncot szeretem az orrod tövében, amikor nevetsz, és azt, hogy mindig elfelejted, hová tetted a lakáskulcsodat. Téged szeretlek, a hibáiddal együtt. Mert a „valamiért” nem egy lista a jó tulajdonságaidról. A „valamiért” az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy veled a világ végre a helyére került.